Látjátok feleim, szemtekkel, mik vagyunk:
Por és hamu vagyunk.
Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek...
Össze tudod-e rakni még a Margit szigetet?
Már minden csak dirib-darab, szilánk, avitt kacat,
A halottnak szakálla nõ, a neve számadat.
Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak
Elporladnak, elszáradnak a szájpadlat alatt.
A pillangó, a gyöngy, a szív nem az már, ami volt,
Amikor a költõ még egy család nyelvén dalolt,
És megértették, ahogy a dajkának énekét
A szunnyadó, nyûgös gyerek álmában érti még.
Szívverésünk titkos beszéd, álmunk zsiványoké,
A gyereknek Toldi-t olvasom, s azt feleli: oké!
A pap már spanyolul morogja koporsónk felett:
"A halál gyötrelmei körülvettek engemet..."
Az óhiói bányában megbicsaklik a kezed,
A csákány koppan, s nevedrõl lehull az ékezet,
A Tyrrén tenger zúgni kezd, s hallod Babits szavát,
Krúdy hárfája zengi be az ausztrál éjszakát...
Még szólnak és üzennek õk mély szellemhangokon,
A tested is emlékezik, mint távoli rokon.
Még felkiáltasz: Az nem lehet, hogy oly szent akarat...
De már tudod: Igen! Lehet!... És fejted a vasat
Thüringiában. Posta nincs. Nem mernek írni már.
Minden katorga jeltelen. Halottért sírni kár.
A konzul gumit rág, zabos, törli szemüvegét.
Látnivaló: untatja a sok okmány és pecsét.
Havi ezret kap és kocsit. A missis és a baby
Fényképe áll az asztalán. Mi volt nekik Ady?
Mi volt egy nép? Mi ezer év? Költészet és zene?
Arany szava? Rippl színei? Bartók vad szelleme?
Az nem lehet, hogy annyi szív... Maradj nyugodt, lehet!
A nagyhatalmak cserélnek majd hosszú jegyzékeket.
Te hallgass és figyelj! Tudjad: már él a kis sakál,
Mely afrikai sírodon tíz körmével kapál.
Már sarjad a vad kaktusz is, mely elfedi neved
A mexikói fejfán, hogy ne is keressenek.
Még azt hiszed, hogy élsz... Nem... Rossz álom ez is!
Mert hallod a dörgõ panaszt: Testvér testvért elad!
S egy hang aléltan közbeszól: Ne szóljon ajakad...!
Egy másik nyög: Nehogy ki távol sír a nemzeten...
Még egy hörög: Megutálni is kénytelen legyen...
Hát így. Keep smiling. És ne kérdezd senkitõl, miért?
Vagy rosszabb voltam mint ezek? Magyar voltál. Ezért!
És szerb voltál, litván, román. Most hallgass és fizess!
Kimúltak az aztékok is. Lesz majd hát, ami lesz.
Egyszer kiás egy nagy tudós, mint avar leletet.
A rádióaktív hamu mindent betemet...
Tûrd, hogy ember nem vagy ott, csak osztályidegen!
Tûrd, hogy ember nem vagy itt, csak szám egy képletben!
Tûrd, hogy Isten tûri ezt, s a vad tajtékos ég!
Nem kell villámot gyújtani, hasznos a bölcsesség...
Mosolyogj, mikor a pribék kitépi nyelvedet.
Köszönd a koporsóban is, ha van, ki eltemet.
Õrizd eszelõsen néhány jelzõdet, álmodat,
S ne mukkanj, mikor a boss megszámolja fogad!
Szorongasd még rongyaid, a bugyrodat, szegény
Emlékeid: egy hajfürtöt, fényképet, költeményt...
Mert ez maradt. Zsugorian nég számbaveheted
A Mikó utca gesztenyefáit, mind a hetet...
És Jenõ nem adta vissza a Shelley kötetet...
És már nincs, akinek a hóhér eladja a kötelet...
És elszáradnak idegeink, elakad vérünk, agyunk...
Látjátok feleim, szemtekkel, mik vagyunk:
Ime, por és hamu vagyunk.