Talpra magyar, hí a haza! Itt az idõ, most vagy soha! Rabok legyünk vagy szabadok? Ez a kérdés, válasszatok! – A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk! Rabok voltunk mostanáig, Kárhozottak õsapáink, Kik szabadon éltek-haltak, Szolgaföldben nem nyughatnak. A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk! Sehonnai bitang ember, Ki most, ha kell, halni nem mer, Kinek drágább rongy élete, Mint a haza becsülete. A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk! Fényesebb a láncnál a kard, Jobban ékesíti a kart, És mi mégis láncot hordtunk! Ide veled, régi kardunk! A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk! A magyar név megint szép lesz, Méltó régi nagy hiréhez; Mit rákentek a századok, Lemossuk a gyalázatot! A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk! Hol sírjaink domborulnak, Unokáink leborulnak, És áldó imádság mellett Mondják el szent neveinket. A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk!

Földtõl eloldja az eget a hajnal s tiszta, lágy szavára a bogarak, a gyerekek kipörögnek a napvilágra; a levegõben semmi pára, a csilló könnyûség lebeg! Az éjjel rászálltak a fákra, mint kis lepkék, a levelek. 2 Kék, piros, sárga, összekent képeket láttam álmaimban és úgy éreztem, ez a rend - egy szálló porszem el nem hibbant. Most homályként száll tagjaimban álmom s a vas világ a rend. Nappal hold kél bennem s ha kinn van az éj - egy nap süt idebent. 3 Sovány vagyok, csak kenyeret eszem néha, e léha, locska lelkek közt ingyen keresek bizonyosabbat, mint a kocka. Nem dörgölõdzik sült lapocka számhoz s szívemhez kisgyerek - ügyeskedhet, nem fog a macska egyszerre kint s bent egeret. 4 Akár egy halom hasított fa, hever egymáson a világ, szorítja, nyomja, összefogja egyik dolog a másikát s így mindenik determinált. Csak ami nincs, annak van bokra, csak ami lesz, az a virág, ami van, széthull darabokra. 5 A teherpályaudvaron úgy lapultam a fa tövéhez, mint egy darab csönd; szürke gyom ért számhoz, nyers, különös-édes. Holtan lestem az õrt, mit érez, s a hallgatag vagónokon árnyát, mely ráugrott a fényes, harmatos szénre konokon. 6 Im itt a szenvedés belül, ám ott kívül a magyarázat. Sebed a világ - ég, hevül s te lelkedet érzed, a lázat. Rab vagy, amíg a szíved lázad - úgy szabadulsz, ha kényedül nem raksz magadnak olyan házat, melybe háziúr települ. 7 Én fölnéztem az est alól az egek fogaskerekére - csilló véletlen szálaiból törvényt szõtt a mult szövõszéke és megint fölnéztem az égre álmaim gõzei alól s láttam, a törvény szövedéke mindíg fölfeslik valahol. 8 Fülelt a csend - egyet ütött. Fölkereshetnéd ifjúságod; nyirkos cementfalak között képzelhetsz egy kis szabadságot - gondoltam. S hát amint fölállok, a csillagok, a Göncölök úgy fénylenek fönt, mint a rácsok a hallgatag cella fölött. 9 Hallottam sírni a vasat, hallottam az esõt nevetni. Láttam, hogy a mult meghasadt s csak képzetet lehet feledni; s hogy nem tudok mást, mint szeretni, görnyedve terheim alatt - minek is kell fegyvert veretni belõled, arany öntudat! 10 Az meglett ember, akinek szívében nincs se anyja, apja, ki tudja, hogy az életet halálra ráadásul kapja s mint talált tárgyat visszaadja bármikor - ezért õrzi meg, ki nem istene és nem papja se magának, sem senkinek. 11 Láttam a boldogságot én, lágy volt, szõke és másfél mázsa. Az udvar szigorú gyöpén imbolygott göndör mosolygása. Ledõlt a puha, langy tócsába, hunyorgott, röffent még felém - ma is látom, mily tétovázva babrált pihéi közt a fény. 12 Vasútnál lakom. Erre sok vonat jön-megy és el-elnézem, hogy’ szállnak fényes ablakok a lengedezõ szösz-sötétben. Igy iramlanak örök éjben kivilágított nappalok s én állok minden fülke-fényben, én könyöklök és hallgatok.

Az évek jöttek, mentek, elmaradtál Emlékeimből lassan, elfakult Arcképed a szívemben, elmosódott A vállaidnak íve, elsuhant A hangod és én nem mentem utánad Az élet egyre mélyebb erdejében. Ma már nyugodtan ejtem a neved ki, Ma már nem reszketek tekintetedre, Ma már tudom, hogy egy voltál a sokból, Hogy ifjúság bolondság, ó de mégis Ne hidd szívem, hogy ez hiába volt És hogy egészen elmúlt, ó ne hidd! Mert benne élsz te minden félrecsúszott Nyakkendőmben és elvétett szavamban És minden eltévesztett köszönésben És minden összetépett levelemben És egész elhibázott életemben Élsz és uralkodol örökkön, Amen

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt kis ország, messzeringó gyerekkorom világa. Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága s remélem, testem is majd e földbe süpped el. Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom, tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton, s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom. Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj, s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály, annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát, de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát, az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket, míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg, erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat, a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat, s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem, az bakterház s a bakter előtte áll s üzen, piros zászló kezében, körötte sok gyerek, s a gyárak udvarában komondor hempereg; és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma, a csókok íze számban hol méz, hol áfonya, s az iskolába menvén, a járda peremén, hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én, ím itt e kő, de föntről e kő se látható, nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható. Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép, s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép, de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen, és csecsszopók, akikben megnő az értelem, világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva, míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja, s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek. Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.

Törjön százegyszer százszor-tört varázs: Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor, Ha hitted, hogy még mindig tartalak S hitted, hogy kell még elbocsáttatás. Százszor-sujtottan dobom, ím, feléd Feledésemnek gazdag úr-palástját. Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is, Vedd magadra, mert sajnálom magunkat, Egyenlőtlen harc nagy szégyeniért, Alázásodért, nem tudom, miért, Szóval már téged, csak téged sajnállak. Milyen régen és titkosan így volt már: Sorsod szépítni hányszor adatott Ámító kegyből, szépek szépiért Forrott és küldött, ékes Léda-zsoltár. Sohase kaptam, el hát sohse vettem: Átadtam néked szépen ál-hitét Csókoknak, kik mással csattantanak S szerelmeket, kiket mással szerettem: És köszönök ma annyi ölelést, Ám köszönök mégis annyi volt-Lédát, Amennyit férfi megköszönni tud, Mikor egy unott, régi csókon lép át. És milyen régen nem kutattalak Fövényes multban, zavaros jelenben S már jövőd kicsiny s asszonyos rab-útján Milyen régen elbúcsuztattalak. Milyen régen csupán azt keresem, Hogy szép énemből valamid maradjon, Én csodás, verses rádfogásaimból S biztasd magad árván, szerelmesen, Hogy te is voltál, nemcsak az, aki Nem bírt magának mindent vallani S ráaggatott díszeiből egy nőre. Büszke mellemről, ki nagy, telhetetlen, Akartam látni szép hullásodat S nem elhagyott némber kis bosszuját, Ki áll dühödten bosszu-hímmel lesben, Nem kevés, szegény magad csúfolását, Hisz rajtad van krőzusságom nyoma S hozzám tartozni lehetett hited, Kinek mulását nem szabad, hogy lássák, Kinek én úgy adtam az ölelést, Hogy neki is öröme teljék benne, Ki előttem kis kérdőjel vala S csak a jöttömmel lett beteljesedve. Lezörögsz-e, mint rég-hervadt virág Rég-pihenő imakönyvből kihullva, Vagy futkározva rongyig-cipeled Vett nimbuszod, e zsarnok, bús igát S, mely végre méltó nőjéért rebeg, Magamimádó önmagam imáját? Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg, Csillag-sorsomba ne véljen fonódni S mindegy, mi nyel el, ár avagy salak: Általam vagy, mert meg én láttalak S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.

Látjátok feleim, szemtekkel, mik vagyunk: Por és hamu vagyunk. Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek... Össze tudod-e rakni még a Margit szigetet? Már minden csak dirib-darab, szilánk, avitt kacat, A halottnak szakálla nõ, a neve számadat. Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak Elporladnak, elszáradnak a szájpadlat alatt. A pillangó, a gyöngy, a szív nem az már, ami volt, Amikor a költõ még egy család nyelvén dalolt, És megértették, ahogy a dajkának énekét A szunnyadó, nyûgös gyerek álmában érti még. Szívverésünk titkos beszéd, álmunk zsiványoké, A gyereknek Toldi-t olvasom, s azt feleli: oké! A pap már spanyolul morogja koporsónk felett: "A halál gyötrelmei körülvettek engemet..." Az óhiói bányában megbicsaklik a kezed, A csákány koppan, s nevedrõl lehull az ékezet, A Tyrrén tenger zúgni kezd, s hallod Babits szavát, Krúdy hárfája zengi be az ausztrál éjszakát... Még szólnak és üzennek õk mély szellemhangokon, A tested is emlékezik, mint távoli rokon. Még felkiáltasz: Az nem lehet, hogy oly szent akarat... De már tudod: Igen! Lehet!... És fejted a vasat Thüringiában. Posta nincs. Nem mernek írni már. Minden katorga jeltelen. Halottért sírni kár. A konzul gumit rág, zabos, törli szemüvegét. Látnivaló: untatja a sok okmány és pecsét. Havi ezret kap és kocsit. A missis és a baby Fényképe áll az asztalán. Mi volt nekik Ady? Mi volt egy nép? Mi ezer év? Költészet és zene? Arany szava? Rippl színei? Bartók vad szelleme? Az nem lehet, hogy annyi szív... Maradj nyugodt, lehet! A nagyhatalmak cserélnek majd hosszú jegyzékeket. Te hallgass és figyelj! Tudjad: már él a kis sakál, Mely afrikai sírodon tíz körmével kapál. Már sarjad a vad kaktusz is, mely elfedi neved A mexikói fejfán, hogy ne is keressenek. Még azt hiszed, hogy élsz... Nem... Rossz álom ez is! Mert hallod a dörgõ panaszt: Testvér testvért elad! S egy hang aléltan közbeszól: Ne szóljon ajakad...! Egy másik nyög: Nehogy ki távol sír a nemzeten... Még egy hörög: Megutálni is kénytelen legyen... Hát így. Keep smiling. És ne kérdezd senkitõl, miért? Vagy rosszabb voltam mint ezek? Magyar voltál. Ezért! És szerb voltál, litván, román. Most hallgass és fizess! Kimúltak az aztékok is. Lesz majd hát, ami lesz. Egyszer kiás egy nagy tudós, mint avar leletet. A rádióaktív hamu mindent betemet... Tûrd, hogy ember nem vagy ott, csak osztályidegen! Tûrd, hogy ember nem vagy itt, csak szám egy képletben! Tûrd, hogy Isten tûri ezt, s a vad tajtékos ég! Nem kell villámot gyújtani, hasznos a bölcsesség... Mosolyogj, mikor a pribék kitépi nyelvedet. Köszönd a koporsóban is, ha van, ki eltemet. Õrizd eszelõsen néhány jelzõdet, álmodat, S ne mukkanj, mikor a boss megszámolja fogad! Szorongasd még rongyaid, a bugyrodat, szegény Emlékeid: egy hajfürtöt, fényképet, költeményt... Mert ez maradt. Zsugorian nég számbaveheted A Mikó utca gesztenyefáit, mind a hetet... És Jenõ nem adta vissza a Shelley kötetet... És már nincs, akinek a hóhér eladja a kötelet... És elszáradnak idegeink, elakad vérünk, agyunk... Látjátok feleim, szemtekkel, mik vagyunk: Ime, por és hamu vagyunk.